Magamat okolom, amiért kilépsz az életünkből...

Nem hangosan, nem kiabálva, és én sem vágom hozzád a nemrég levetett pólód, hogy "Ezt se felejtsd itt!" Ez már nem dac, nem valami kétségbeesett segélykiáltás. Nem tudok megszólalni. Nem jön ki hang a torkomon. Próbálom az érzéseket tompítani magamban, így lehunyom a szemem, mintha így kevésbé fájna ez az egész. Mintha így azt hihetném, csak egy rossz álom, ami történik. Mint a tetrisz apró darabkái, úgy forognak az agyamban a gondolatok, és azt kívánom, bárcsak tudnád, mennyi mindent nem mondtam még el... De képtelen vagyok rendet teremteni a káoszban, képtelen vagyok értelmes, összefüggő mondatokat alkotni.

Mondd: miért volt hiába minden? Miért nem voltunk képesek megérteni egymást? Hogyan jutottunk idáig, mikor olyan meseszerűen indult minden? Hogy jutottunk ide, mikor annyit kellett küzdenünk és szenvednünk egymásért? Hogy juthattunk el idáig, hogy fáradhattunk bele mindenbe ilyen kicsivel a cél előtt? Kettőnk kudarca az egész, én mégis a sajátomként élem meg.

A macska csak áll a két szoba közt és nézi, ahogy gondosan hajtogatod egyik ruhádat a másik után, majd elsuvasztod őket a vérvörös koffer mélyére. Mintha soha nem is lett volna a ruhák otthona az a rozoga gardróbsekrény. Hiányozni fogsz, dehát minek is mondanám?

Hiányozni fognak a lakás különféle pontjain széthagyott, sokszor páratlan zoknik, hiányozni fognak az álmatlan éjszakák, mikor a lemezjátszód nem fáradt el és hajnalokba nyúlóan falta a zenét. Hiányozni fognak a hatalmasnak induló, izgalmasabbnál izgalmasabb filmezések, ahol hol én, hol te, de végül valamelyikünk mindig elaludt. 

Hiányozni fognak a szóváltások, az apró viták, csipkelődések, amikből aztán mindig hatalmas balhé kerekedett. Mert sosem értetted, hogy a kérdéseim tényleg csak a kíváncsiságomból fakadnak, és rossz szándék, indulatgerjesztés még csak véletlen sem volt mögöttük soha.  

Hiányozni fog még az a tehetetlen, dühös fájdalom is, mikor csak fújtad a magadét és meg sem akartad érteni, nekem mi fáj. Hiányozni fognak a csörömpölős reggelek, mikor te már kávét főztél, én pedig a fény és a zaj miatt duzzogva aludtam vissza. Hiányozni fognak a kirándulások, amikre mindig úgy indultam, mint akinek a fogát húzzák, végül mégis nagyon élveztem minden percüket.

Hiányozni fog, amikor még körülölelt minket az a rózsaszín felhő. Mikor jól csináltunk mindent, mert nem engedtük, hogy a hétköznapi gondok megmérgezzék a kapcsolatunkat. Már most hiányoznak az egymást szorosan ölelve való elalvások, mikor két kezünk szorításán csak az álomba merülés pillanata volt képes enyhíteni. Furcsa lesz egyedül a bánattal, amit te mindig elvicceltél, én pedig dühös voltam, mert attól féltem, nem veszed komolyan, hogy baj van.

Furcsa, de még a gondok is hiányozni fognak. Furcsa lesz a nyugalom, fájni fog a csend. Fájni fog látni a macskámat, ahogy majd esténként az ajtóban ülve téged fog várni. Fájni fog hallgatni a keserves sírását, amíg keres majd téged. A gondosan építgetett, féltve őrzött kártyavárunk most összedőlni látszik. És mi csak nézzük tétlenül. Az agyam felfogja, ami történik, de a lelkem két kézzel tolja el magától ezt a rémálmot.

A macska hirtelen kiugrik mellőlem az ágyból. Hallom, hogy fordul a kulcs a zárban. Még zihálok, kapkodok a levegő után, és érzem, hogy csordogálnak a félig száraz könnyek az arcomon, mikor belépsz a szobámba:

- Jó reggelt, kicsim, mit álmodtál? - És végigsimítod a könnyes arcomat.

- Nem fontos, már nem is emlékszem.

Forrás: she.hu